Kitelepítés. A szó még ma, évtizedek múltán is megborzongatja azokat, akik részesei voltak a kollektív bűnösség ostoba, igaztalan vádjára épülő, gyalázatos állami erőszaknak. De éppen így megérinti azokat is, akik csak szerencsésebb sorsú, vagyis végül itt, otthonukban, szülőföldjükön megmarad szüleik, nagyszüleik elbeszéléséből ismerik ezt a vészterhes korszakot. Ami biztos: nem szabad elfelejteni mindazt, ami történt, őriznünk kell kollektív tudatunkban a svábok ellen elkövetett bűnöket azért, hogy soha többé ne fordulhasson ez újra elő. A budakeszi svábok minden esztendőben, így idén is megemlékeztek a kitelepítés évfordulójáról.
Az idei március 19. is hasonlóan telt a budakeszi „svábok” életében, mint a megelőző években: őseik kitelepítésére emlékeztek.Délelőtt 10.00 – kor a Kálvária – dombon gyülekeztek, hogy egy rövid megemlékezésen közösen adózzanak az „elűzöttek” emlékének.
Az egybegyűlteket Schrotti János, BVNÖ elnöke köszöntötte először németül, majd magyarul. Kerekes Endréné, a Kunterbunt Óvoda korábbi vezetőjének tolmácsolásában egy, a kitelepítésről szóló, megható verset követett a Hagyományőrző Kör Énekkara. Koszorút helyezett el Budakeszi Város Önkormányzata, Budakeszi Város Német Önkormányzata, a Hagyományőrző Kör, a Kunterbunt Óvoda, a Széchenyi István Általános Iskola, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium, a Budakeszi Helytörténeti Gyűjtemény Baráti Köre Egyesület.
Az idei március 19. is hasonlóan telt a budakeszi „svábok” életében, mint a megelőző években: őseik kitelepítésére emlékeztek.Délelőtt 10.00 – kor a Kálvária – dombon gyülekeztek, hogy egy rövid megemlékezésen közösen adózzanak az „elűzöttek” emlékének.
A program délután 16.30 – kor folytatódott a Prohászka Gimnáziumban. Bevezetésként az emlékezők megrázó képeket láthattak, Beethoven V. Sorsszimfóniájának zenéje mellett, az 1946 –os kitelepítésről, az embertelen körülményekről, az egész addigi életüket zsákokban, kosarakban magukkal cipelő emberekről, a „jól felszerelt, fűtöttnek kikiáltott” marhavagonokról, melyekben három hétig utaztak az ismeretlenbe „fajtársaikhoz” régi budakesziek is.
Ezután láthatták és hallhatták a vendégek annak a német és magyar nyelvű plakátnak a szövegét, melyet a kitelepítésről állított össze az akkori illetékes minisztérium. Bár nem a svábsághoz tartozott Radnóti Miklós, de a közös tragédiához tartozóan, szívbemarkoló volt Kőrösi Ágoston előadásában Nem tudhatom című verse. A könnyfakasztó perceket Nagyné Starcz Terézia szebb időket idéző citerajátéka oldotta rövid időre.
A délután fő momentuma Kőrösiné dr. Merkl Hilda, a P.O.K.G. igazgatójának összefoglalója volt. Rövid történelmi utazásra invitálta az egybegyűlteket egészen a svábok, frankok, osztrákok betelepítésétől az 1946-os, II. Vh.- t követő kitelepítésig.
A XVII. sz. végén idetelepülő németajkú lakosság az „ígéret földjére” igyekezett, de csalódnia kellett. Három generációnyi időre volt szükségük, hogy gyökeret tudjanak ereszteni. Ahogy ők mondták: az 1. generációé volt a „Tod” (halál), a 2. generációnak jutott a „Not”(szükség), és csak a 3. generáció élvezhette a „Brot”-ot (kenyeret).
1698-ban 22 ideérkezőről tudtak, 1729-ben már 151 család szerepelt a Budakeszi Telekkönyvben, melyet a Bécsi Udvari Levéltárban őriznek, s melynek érdekessége, hogy a keresztnevek szerint sorolták betűrendbe.
Nem elég, hogy a robot, a terhek egyre nőttek, 1739-ben pestisjárvány felezte meg a lakosságot. A pestisben elhunytakat a Kálvária – dombon temették el, erről tanúskodik a dombon található kereszt felirata is.
Az ig. asszony nagyot lépett előre a történelemben és szólt az 1848-49 –es szabadságharcról, amelynek a svábok is részesei voltak. Damjanich János kérdezte a hozzá érkezőktől:” Seid ihr Schwabwen?”A következő választ kapta:”Igenis, méltóságos tábornok úr, mi svábok vagyunk, de magyar svábok!” Számos ezredes, tábornok stb. szintén németajkú volt, de a magyar szabadságért harcoltak… és nem szabad elfelejtkeznünk az aradi vértanúkról sem:gróf Leiningen-Westerburg Károlyról, Láhner Györgyről, Aulich Lajosról, Pőltenberg Ernőről, Schweidel Józsefről.
A megtorlás alatt a németek nem álltak át a Habsburgok oldalára, és a kiegyezést után az iparosodás éveiben is a magyarságot erősítették. Budapestet német származású építészek építették, az első éttermeknek, kávézóknak is német tulajdonosaik voltak.
Szó esett még Budakeszi oktatástörténetéről, majd a „történelemóra” zárásaként a kitelepítés fájdalmas lépéseiről, de az itt élő németek elismeréséről is. Erről írt 1987. 03. 03-án Pozsgay Imre:”Az itt élő németek kultúrát, a munka szeretetét, mesterségek tudását, szorgalmat, vállalkozó képességet hoztak a Kárpát – medencébe és ezzel nyereséget a magyar népnek is. Ma úgy gondolhatunk erre a veszteségektől sem mentes három évszázadra, hogy a magyarság szegényebb lenne, ha ezt a hozományt nem ismerhette volna meg, amit a németség jelentett ennek az országnak.”
Az előadást Danó Kata fuvolajátéka, a magyarországi németek himnusza és a magyar Himnusz zárta.
Mielőtt az emlékezők átsétáltak a római katolikus templomba, a BVNÖ szerény agapéval vendégelte meg a hagyományos gyertyafényes misére igyekvőket. Nem csalódtak a Havas Boldogasszony – templomba lépők, hiszen a XXI. sz.- ban megszokott lámpák helyett a templom minden szegletében gyertyák csillogtak az elűzöttek, a külhonban és itthon elhunyt ősök emlékének tiszteletére.
Hétfőn a Széchenyi I.Á.I.-ban is tartunk egy rövid megemlékezést. A németes (más osztályok is jöhetnek) osztályokból két tanuló mécsest helyez majd el a kitelepítést idéző kiállításnál.
Kőrösi Annamária
