Történelem

A 150 éves török uralom Magyarország gazdaságát évszázadokkal vetette vissza. A török uralom alatt a mezőgazdaság és az ipar gyorsan hanyatlásnak indult. Ehhez hozzájárult a magyar lakosság elhurcolása, illetve elbujdosása, és ezáltal a munkaerő jelentős csökkenése. Mindez az ország teljes kulturális és gazdasági hanyatlásához vezetett. Ezt tovább fokozták a harcok közbeni fosztogatások és gyújtogatások, nemcsak a török csapatok, hanem a felvonuló császári seregek részéről is.

A pusztítás és elnéptelenedés különösen a déli területeket érintette. Az elnéptelenedett területekre spontán betelepülők érkeztek a 17. században, például szerbek, sokácok és tervszerűen telepített horvátok. Lassanként visszatértek az elbujdosott magyarok is az elhagyott területekre, és megjelentek más népek is, mint a románok, rutének és izraeliták.

A török kiűzése után 1686-ban a Habsburg-párti magyar főurak és az egyház, illetve mindazok, akik okirattal tudták igazolni, hogy a birtok valójában az övék, és megfizették a föld értékének 10%-át fegyverváltság címén, visszakapták korábbi területeiket. A császár azokat a személyeket is jutalmazta földbirtokkal, akik az ország felszabadításában közvetlenül részt vettek, illetve különleges szolgálatot teljesítettek, mint például Claudius Florimund Mercy gróf (1666–1734) vagy az olasz és francia földesurak, mint Veterani, Caprara és Souches. A földesuraknak a földjeiken munkaerőre volt szükségük Az országnak még így is igen csekély volt a népsűrűsége, ezért szükség volt szervezett telepítésre, de szükségesnek mutatkozott − katonai megfontolások alapján − az ország új határainak védelme is. Az első spontán letelepülők a felszabadító harcokban részt vett zsoldos katonák voltak, akik főleg a mai Svábhegyen telepedtek le, pénzbeli segítséget kaptak az élet megkezdéshez, és szőlészetből éltek. A határok mentén letelepített lakosság, elsősorban a szerbek, védelmi szerepet töltöttek be.

A telepeseket Európa túlnépesedett, hatalmas adókkal sújtott területeiről, főleg Délnyugat-Németország területeiről hívták az országba. Fontos szempont volt, hogy nem alkalmi munkásokat, hanem itt letelepedő telepeseket hívjanak, akik szakértelmükkel hozzájárulhatnak az ország fejlődéséhez.

A szervezett telepítésre Kollonich Lipót gróf egy 500 oldalas telepítési tervet dolgozott ki Einrichtungswerk címmel. Tervei szerint a telepesek engedményeket kapnak. A kereskedelem és az ipar megerősödését várja a telepítéstől, amely nemcsak munkaerőt, de szakértelmet is hozna az országba. Javaslata szerint meghívólevelek szétküldésével toboroznák a telepeseket. A külföldi telepesek számára öt év adókedvezményt biztosítanának, a magyarok számára hármat. A telepeseket föld, ház és szabad költözködési jog illetné meg.

A telepítések megszervezésére a magyar főurak is kidolgoztak egy tervet Esterházy Pál és Széchényi György vezetésével, mely a magyar udvari kamarát biztosítaná, és megakadályozná azt a folyamatot, hogy a magyar kamarát a bécsi udvar irányítsa. Ezért feltehetően nem szívesen adták volna meg a kedvezményeket. 1686-ban Budán kamarai felügyelőséget és hivatalt rendeztek be a telepítések lebonyolításának megszervezésére.

1689. augusztus 11-én I. Lipót császár kibocsátotta az első Habsburg népesedési pátenst, mely kedvezményeket ígért a betelepülőknek, mint például 5 év adómentesség külföldi telepesek részére, 3 év a magyar telepesek részére. További kedvezmények: erősen redukált szőlőtelek árak, a házat és földbirtokot érintő örökösödési jog és több, az ipart és a bányászatot segítő intézkedés. A telepítés állami vagy privát kezdeményezés is lehetett, és elsősorban a következő területekre koncentrálódott: a Dunántúli-középhegység, különösen a Bakony, a Vértes és a Budai-hegység; fontos területek voltak még: Buda, Pest, Székesfehérvár és Esztergom; Tolna, Baranya Somogy és Szatmár megye; Szlavónia és Szerémség, a Bácska és a Bánát.

Mivel a Habsburgok katolikus vallásúak voltak, az osztrák császár igyekezett kizárólag katolikus lakosságot letelepíteni, ezzel is erősítve pozícióját. A telepítések kétféleképpen zajlottak. Az első szervezett telepítések állami telepítések, melyek I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia és II. József szervezésével történtek, melyek mintául szolgáltak a földesurak által szervezett magántelepítések számára. A császári és a földesúri telepítések párhuzamosan zajlottak. A telepítési formát a birtok nagysága és szervezettsége határozta meg. A telepítésekre telepítési ügynököket képeztek ki, akik röplapokkal és meggyőző beszélgetésekkel agitálták a lakosságot a helyi kocsmákban, vásárokon és ahol erre csak lehetőségük nyílt.

Elsőként a városok újratelepítését szervezték meg, mivel a városok a császári seregek fontos ellátó- és támaszpontjai voltak. A városokba települő kézművesek különböző jogokat kaptak. A telepítés következtében megduplázódott a városlakók száma. A telepítéseket három nagy hullámra oszthatjuk.

Az első telepítési hullám (1722–1726) során került sor a Bánát betelepítésre, Claudius Florimund von Mercy (1666–1734) gróf 1719-es tervei alapján a telepeseket a már meglévő településeken szállásolták el. Irányítása alatt az általa betelepített falvak virágzásnak indultak, iparilag kiépültek.

Az 1756–1763-ig tartó osztrák örökösödési háború vagy hétéves háború miatt nem kerülhetett sor azonnal a második telepítés megvalósítására. A háborút követően azonban Mária Terézia felkérte Friedrich Alois Kolowrat tábornokot, hogy folytassa Mercy gróf tevékenységét. 1766 óta a Bánátban külön népesedési bizottság működött a telepítések szervezésére. A második telepítési hullám a Bácskára koncentrálódott. A telepítést ezúttal a területen élő egyházi és világi nagybirtokosok végezték, akik a török uralom után visszakapták birtokaikat a bécsi udvartól. A telepítések 1773-ig zajlottak, melynek során Lotharingia, Trier, Svájc, a Svábföld és Tirol területéről érkeztek telepesek. Anton Cothmann vezetése alatt a telepítés sikeresen folyt, de 1771-ben a bécsi udvar megvonta a támogatást.

A harmadik telepítési hullám (1782–1787) a II. József által 1782. szeptember 21-én kiadott népesedési pátens értelmében folytatódott, és a királyi Magyarország teljes területét lefedte. 7600 német telepes érkezett az országba, melynek nagy része, 6000 fő, a Bánátban telepedett le.

Az első telepítések kudarcba fulladtak, mivel a letelepített németség nem rendelkezett tartalékokkal, a rossz időjárási viszonyok és betegségek megtizedelték a letelepített lakosságot. A telepesek ellenőrzés nélkül érkezhettek, és gyakran vegyültek el közöttük az osztrák területen nemkívánatos elemek is. Az első telepítések rossz tapasztalataiból okulva több előírás is született a telepítés menetére vonatkozóan. Ilyen előírás volt, hogy kizárólag házasok érkezhetnek, akik az életben maradáshoz szükséges tartalékokat fel tudják mutatni. Sok telepes ezért otthon feltehetően pénzzé tette minden vagyonát, sokszor a szülők, és rokonok segítségével érkeztek. A Hacker (1977) Auswanderungen aus Oberschwaben földesúri bejegyzések gyűjteményében gyakran szerepel, hogy a röghöz kötésből való megváltást az eltávozottak testvérei vagy szülei fizették meg. Igen sok esetben azonban a budakeszi anyakönyvben feltüntetett származási helyen Hacker nyilvántartásában földesúri bejegyzést nem találunk, mivel az ott élők egyszerűen „megszöktek”.

A német telepesek takarmányszállítóból átalakított személyek fuvarozására is alkalmas hajóval érkeztek Magyarországra. Passauban egyfajta „kihelyezett idegenrendészeti hivatalt” állítottak fel a császáriak, ahol a bevándorlókat regisztrálták, és számukra úti okmányokat állítottak ki. A legenda szerint néhány magyar nagybirtokos kihasználta ezeket a pillanatokat, és felszálltak a telepeseket szállító eszközre, és miután megtudakolták, kinek a birtokára mennek, a kedvezmények megduplázásával „elcsalták” őket a saját birtokukra.

Budakeszi betelepítése ilyen körülmények között történt két ütemben, az első betelepítés (melyet már előzőleg megírt cikkemben említettem) 1659-ben kezdődik, amikor Lipót császár birtokot adományoz a Zichy családnak óbudai székhellyel. A Zichy család 1690–96 között kezdte meg az első telepítéseket. Budakeszi területén ekkor még két elnéptelenedett magyar falu, Alkeszi és Felkeszi áll, melyek közül csak Alkeszi népesül be újra.

A Budakeszire érkezők − az előírásnak megfelelően − mind katolikusok és házasok voltak, vagy legalábbis útközben igyekeztek ennek a kívánalomnak eleget tenni, ahogy ezt a német anyakönyvek is bizonyítják. A hagyomány szerint, akik útközben még nem házasodtak meg, azok számára a határon esketési szertartást tartottak, férfiak és nők álltak sorba, hogy a véletlenszerűen melléjük kerülővel összeadják őket. Egy legenda szerint egy nagyon szép fiatal lány egy kevésbé jóképű legény mellé került a sorban, mire ijedten megkérdezte:

Muss i tən schiechə neimmə
Muss ich den häßlichen nehmen?
Ehhez a rondához kell mennem?

Elgondolkodtató, hogy ősanyáink és ősapáink miken mehettek keresztül a festői szépségű német területeken, ha ilyen váratlan és nehéz helyzetekbe ismeretlenül is belevágtak, csakhogy szorongatott helyzetükből szabaduljanak. Az itt letelepített németség sorsa nem volt rózsásnak mondható az első időkben, mivel számolniuk kellett az időjárási viszontagságok és betegségek okozta súlyos helyzettel. Ezt igazolja a régi mondás: „Der erste hat den Tod , der zweite hat die Not, erst der dritte hat das Brot”. (Az elsőnek a halál jut, a másodiknak a szükség, és csak a harmadiknak jut kenyér.) Feltehetőleg az elhagyott házakba, illetve azok romjain építkezhettek, maguk vethették a téglát is hozzá, illetve a romokat használhatták fel építőanyagként, de a földesurak is biztosítottak a betelepülők számára építési anyagot.

Egy monda szerint a földesúr járta a birtokot, amikor valami érdekes illatot érzett valamelyik házból. Megkérdezte, mit főznek, mire derék telepeseink megmutatták neki a „burgonyát” amit ő még eddig nem látott. Megkóstoltatták vele, nagyon ízlett neki, és megkérte őket, hogy termesszenek ilyen növényt. Mivel tartalékuk fogytán volt, valamelyikük visszatért Némethonba − két hét gyaloglás − és úgy egy hónap múlva meg is érkezett a szállítmányával, melyet aztán elvetettek. A lakosság az első időszakban főleg a szántóföldön termelt javakból, állattenyésztésből és szőlőtermesztésből élt. Az ide települt lakosság több évnyi adómentességet élvezett, és kötelezettséget vállalt bizonyos szőlőfajták meghonosítására.

A pestisjárvány után a megcsappant lakosságnak ugyanúgy el kellett látnia a munkát, mint eddig, ez a földesúrral való kisebb összetűzéshez vezetett, de a falu akkori bírájának, Josef Weckermannak sikerült tisztáznia a félreértéseket. Ezt követően a földesúr, gróf Zichy Miklós igen intenzív telepítésbe kezdett. 1744-re a telkes jobbágyok száma már elérte a 66-ot a teljes lakosság száma pedig 900 körülire tehető. Két évvel később már 975 lakója volt a településnek. Az egyre növekvő adók jelentősen sújtották a lakosságot. Mária Terézia és II. József több jobbágyvédő rendeletet is hozott a parasztság terheinek csökkentése érdekében. A jobbágyfelszabadítás idején két társadalmi réteg különült el egymástól, az úrbéres és a zsellér. Ez a különbség a háború előtti időszakig fennállott. A jobbágyok kötelesek voltak 5%-os megváltási adót fizetni, melyet többlettermelés útján ellensúlyoztak. A többlettermelést a szőlőtermelésből nyerték, mivel a Buda környéki bor keresett árucikknek számított, még exportáltak is belőle Bécsbe és a búcsújáró helyre, Mariazellbe is. A szőlőgazdaságnak az 1872–73-as filoxérajárvány vetett véget, mely a budai hegyvidék összes szőlőgazdaságát érintette és kiirtotta. Ennek hatására a mezőgazdaság szinte megbénult, és képtelen volt a megújhodásra, ezért eleink más megélhetés után néztek, melyet a budapesti millenniumi építkezéseken és a falusi turizmusban találtak meg. De ez már egy másik történet…

Mayer Edina
(A Budakeszi Hírmondóban megjelent cikk alapján)

A német betelepülés története 1659-ben kezdődik. Lipót császár birtokot adományoz a Zichyeknek akik 1690–96 között kezdték meg az első telepítéseket. A telepítés menetéről számos történet kering, de a cikk terjedelme miatt erre most sajnos nem térhetek ki.

A német telepesek hajóval érkeztek Magyarországra. Passauban regisztrálták őket, és számukra úti okmányokat állítottak ki, így érkeztek Budakeszire. 1739-ben az immáron sváb[1] falut eléri az Európa-szerte pusztító pestisjárvány, mely a lakosság jó részét magával ragadta. A pestisjárvány után gróf Zichy Miklós rendkívül intenzív telepítésbe kezdett. Az új telepesek igen különböző helyről érkeztek, legtöbbjük Württembergből. A különböző nyelvjárású lakosság nyelve egy-két generáción belül feltehetően kiegyenlítődött egyfajta kevert nyelvjárássá.

A budakesziek − a jobb kapcsolatok érdekében − Pátyra jártak magyarul tanulni. A falu lakossága a XX. század 30-as éveire így feltehetően kétnyelvű lett, bár sokszor a nyelvhasználat nem volt tökéletes. Számos század elejei történet tanúskodik a hibás nyelvhasználatról. Íme egy:

− Bácsi, mondja, mi ez a nagy tömeg?
− Hát, Százlóavatás!!
− ?? ??.
− De nem az a nyihaha, hanem az a trallalla….

A budakeszi nyelvjárás végső formája egy bajor alapú nyelvjárás. Ez azért érdekes, mert az anyakönyvek tanúsága szerint az ideérkező betelepülők többsége Württemberg tartományból érkezett, ahol, igaz, hogy a keleti felén bajorul, de a többi részén vagy sváb, vagy alemann nyelvjárást beszélnek. Feltehetőleg az első telepesek többsége bajor nyelvjárású lehetett, és a pestisjárványt túlélőkhöz megérkező, többnyire alemann vagy sváb nyelvjárást beszélők alkalmazkodhattak ezen nyelvjáráshoz. Ehhez hozzájárulhatott még az a tény is, hogy a bajor nyelvjárást beszélő falusi társadalom a főváros közelsége miatt óhatatlanul kontaktusba keveredett a fővárosban élő lakossággal, akik az osztrák−bajor nyelvjárást használták hivatalos nyelvként. Ezért a nyelvjárásban igen sok osztrák elemet is felfedezhetünk. A nyelvjárás a német standard nyelvtől való legtöbb eltérése a bajor nyelv sajátosságainak feleltethető meg.

A bajor nyelv legszembetűnőbb sajátossága a hangzása. A hivatalosan használt (standard) német nyelvhez képest a bajor nyelvjárásokra igen jellemzők a kettőshangzók, melyek egy előző nyelvi korszak maradványai. A hosszú ii helyett ie, (Pl.: Liewi Khindi (bajor) = Liebe Kinder (német); a hosszú uu helyett ua, kuad (bajor) = gut (német) = jó; vagy uo és a hosszú ii hangzó üü hangzóként való ejtése (spüjn (bajor) = spielen (német) = játszani). Jelemző még a b-w váltás is (lásd Budakeszi − Wudigess).

A Németországban beszélt bajor nyelvjárástól mégis abban különbözik, hogy az igen jellemző oa kettős hangzót a budakesziek − az osztrák nyelvjárásokhoz igazodva − hosszú aa- nak ejtették. Ilyen például a haam (Bk. és osztr.) = hoam (bajor) = Heim (német) = otthon szavunk. Pl.: I kee haam (Bk.) = I kee hoam (bajor) = ich gehe nach Hause (német) = hazamegyek.

Az osztrák kiejtéshez igazodva a hosszú ei hangzót a német nyelv és a bajor nyelvjárás is ai-nak, míg az osztrák dialektusok ezt ei-nek ejtik. Ez a budakeszi nyelvjárásban is így van.

A kiejtés szintjén azonban néhány szónál fennmaradhatott a feltehetőleg sváb−alemann kiejtés a schein (Bk.) = scheen (bajor) = schön (német) = szép szavunk esetében.

Az osztrák−bajor nyelvhasználat nyomait láthatjuk néhány lexikális átvételben, ilyen szavak például a Kööwi Ruam = Gelbe Rübe (osztr.) = Möhre (német) = sárgarépa, vagy a Paradeis = Tomate (német) = paradicsom vagy a Marüjnj = Marille (osztr.) = Aprikose (német) = sárgabarack és még sorolhatnánk.
Ha egy nyelvi közösség idegen nyelvi többségben él több évszázadon át, ezek nyelvei óhatatlanul hatnak egymásra. A legfeltűnőbb a lexikális, a szókincset érintő átvételek szintje. Számos magyar szót megtalálunk a dialektusunkban, mint például: wikə = bika, motschkə = lusta (mint a macska) vagy tschismə = csizma. Érdekes még például a szóvégi d és n hangzók gy és ny hangzóként való megjelenése: ojgy (Bk.) = ojd (bajor) = alt (német) = öreg, vagy a spüjny = spüjn = spielen = játszani. Ezek feltehetően magyar hatások, és valószínűleg csak a XX. században jelennek meg.

A közel 300 éves együttélés azonban mélyebb szinteket is érintett. A magyar hatások már megfigyelhetők a nyelvtan szintjén is, igaz, hogy csak igen csekély mértékben. Ilyen jelenség például, hogy − a német nyelvvel ellentétben − bizonyos szórendek jelennek meg, melyek sem az osztrák, sem a német nyelvjárásoknak nem feleltethetők meg. Feltehetőleg ezek már magyar hatások. Például az auch = is partikula használata, mely a magyar használatnak megfelelően a vonatkozó elem után áll.

To san mi aa in Schui khaunge.
Da sind auch wir in die Schule gegangen.
Mi is oda jártunk iskolába.

(2006-os gyűjtés D. T.)

Egy nagyon érdekes és igen szembetűnő jelensége a budakeszi dialektusnak, hogy − a hivatalos német nyelvvel ellentétben − a két esettel álló elöljárószók, melyek irányhatározóként tárgyesetet vonzanak, helyzetmeghatározásként pedig részeshatározós esetet, itt mindkét esetben a részeshatározós esetet vonzzák:

Und tea hod es Kuchlkaastl.
Und der hat den Küchenschrank.
És az meg az ajtó elé
hinzaat, voa də Tia…
húzta a konyhaszekrényt.

(s. gy. 2012; T4)

Az egykori nyelvjárást azonban a háború után betiltották, sokszor előfordultak nézeteltérések a német nyelvhasználat miatt, ezért − az atrocitásokat elkerülendő − gyermekeikkel már nem az anyanyelvükön kommunikáltak, így ők már csak halhatták a nyelvet, maguk azonban ma már nem beszélik…

Vajon milyen nyelven beszélnénk, ha másképp alakul a történelem? Feltehetőleg még beszélnénk a dialektust, de, mivel a nyelvek hatnak egymásra,valószínűleg több magyar, bár még nem jelentős hatással. A természetes asszimiláció útjába viszont nem állhatunk, és a nyelvi váltás még néhány generáció kérdése lett volna. Valóban nyelvében él a nemzet? Lehet, de ettől függetlenül gyökereiben él a nemzet, és így mi is. Függetlenül attól, hogy nem beszéljük már a nyelvet, azért szokásainkban, dalainkban, és gondolkodásunkban őrizzük, amit ránk hagytak. Bár már nincs kinn a Wudigess tábla Budapest felől, azért megfogyva bár, de törve nem, még vagyunk; és bízom benne, hogy valamikor csak visszakerül a táblánk…

Mayer Edina